How to shoot for expired film?

Lejárt filmre fotózni úgy a legcélravezetőbb, ha a lejárati időtől számítva évtizedenként egy értékkel túlexponáljuk.

Ki kell, hogy ábrándítsunk, ez az elmélet rossz, csak legenda. Ugyanúgy, mint az, hogy '65-ben azért robbantották fel a Nemzetit, mert különben a honvédségre ráromlott volna az ekrazit. Senki sem emlékszik már honnan jött, ki találta ki. Nem volt mindig velünk, hiszen csak nem olyan régen divat lejárt filmre dolgozni. Ez a legújabb kor hozadéka, az analóg világ aranykorában nem nagyon volt esélye a filmeknek lejárati időn túli életbenmaradásra, addigra már leexponálva, előhívva pihentek egy filmtartóban. 

Mielőtt elmagyaráznánk mi történik amikor egy film a lejárati idején túl is bevetésre kerül, még egy tévhitet kell szilánkosra zúznunk: azt, hogy a fotófilm mágia. 

Nem, nem mágia. Kémia. 

Sokan jönnek hozzánk lejárt filmért, nagyon népszerű lett, ők azt mondják szeretik a váratlan eredményt, nem félnek semmitől. Van aki 50 évvel ezelőtt lejártakkal kísérletezik, de a nyolcvanas-kilencvenes évekből itt maradt tekercsek tucatjával bukkannak elő. Árulunk is ilyeneket, érdemes személyesen a boltban vagy a webshopunkban körülnézni.

Miért van egy filmnek lejárati ideje és mi történik a filmmel amíg öregszik?

A film rétegenként épül fel, rugalmas műanyag hordozót vonnak be különböző zselatinos rétegekkel, melyek között vannak ezüst halogenidet tartalmazók is, ezek a fényérzékeny részecskék. Ezeket a lapokat megszárítják, csíkokra vágják, perforálják, aztán bedobozolják és eladják olyan embereknek, akik megvilágítják, aztán vegyi anyagba dobják, az eredményt pedig nézegetik. Az ezüsthalogenidek viszont idővel veszítenek érzékenységükből, sőt, egy idő után teljesen el is vesztik azt. Az idő, a hőmérséklet, a páratartalom, a csernobili háttérsugárzás, de még az ősrobbanás fényének maradéka is befolyással van rájuk. Ezek a hatások fátyolként jelennek meg a negatívon.

A színes film kissé megbonyolítja a helyzetet, ott színezékek és maszkok is vannak rétegesen, mint egy jó lasagnéban. A színezékek viszont még gyorsabban bomlanak, mint az ezüsthaloidok. Változó természetük leghíresebb példája Van Gogh Napraforgók című festménye, a mű meg sem várta, hogy alkotója eltávozzon, még a festő életében elkezdte elveszíteni színeit. A lejárt filmek rajongói ezt nevezik váratlan effektusnak, őrületesen művészi színeltolódásoknak.

A gyártók pontosan ismerik a színezékek ilyen jellegű problémáit, és lejárati dátumot szabnak a filmeknek. A legoptimálisabb dátum a gyárból való kikerülés után két év. Persze a filmet ezután is lehet használni, de a tárolását jobb alaposan kitalálni. Még egy fontos tényező befolyásolja az öregedést: a film érzékenysége. A magasabb érzékenységű filmek gyorsabban öregszenek. Szerencséje van Anton Corbijnnak, hogy 2012-ben, amikor felröppent, hogy a Kodak lehúzza a rolót, a 400-as Trix-ből rendelt 2500 db-ot, a 3200-assal lenne félnivalója. Két tényező, az ezüst haloid érzéketlenedése és színezőanyag erőtlenedése miatt van tehát lejárati dátum a filmesdobozokon. Van egy harmadik is, ami miatt óvatosan kell bánnunk a régi filmekkel: a hordozójuk törékennyé válhat, a perforáció mentén hajlamosabbak a szakadásra, ezeket ajánlatos is inkább kézzel előhívni. A lejárt régi filmek hívásáról még lesz szó. 

Amit tehát biztosan tudunk: az érzékenyebb film gyorsabban öregszik. 

A színes film gyorsabban öregszik, mint a fekete-fehér.

Magasabb érzékenységű színes film még gyorsabban, mint az ugyanolyan érzékenységű fekete-fehér.

Közepes érzékenységű színes kevésbé öregszik, mint a magas érzékenységű fekete-fehér.

Remélem, követhető volt.

Megfelelő hőmérsékleten tárolva minimalizálhatók az öregedés hatásai. Ha egy tekercs végig hűtőben tartott filmet lövünk el, valószínűleg 95-100%-os eredményt kapunk, még ha a film évtizedekkel ezelőtt le is járt. 

Mi a helyzet a többi tárolási módszerrel? A szobahőmérsékleten tárolt filmek tulajdonságai a földrajzi helytől függően is változnak. Trópusokon másképp öregszik egy film, mint a Bakonyban. Ha egy film éveket állt hűtés nélkül, nincs sok értelme hűtőbe tenni pár napra fotózás előtt, a folyamat már elindult. Viszont ha gyilkos kedvünkben vagyunk, egy forró autó kesztyűtartójába helyezve pár nap alatt megadhatjuk neki a kegyelemdöfést.

Hogyan lőjük el lejárt filmünket? 

A legfontosabb: jó, ha ismerjük a filmet. Honnan jött? Hol volt tárolva? Milyen gyártmány? Olvasható rajta az eredeti érzékenysége? Ha ezekre nagyjából tudod a választ, akkor készen állsz. Álomszerű helyzet, ha ugyanolyan lejárati idejű, azonos típusú filmet találunk, az egyik tekercset ilyenkor érdemes kísérleti nyúlként használni.

Általánosságban elmondható, hogy minden olyan ISO 200-400 film esetében, amit hűvösben tároltak, és 10-20 évnél nem régebbi, alapértéken exponálhatunk, mindegy, hogy fekete-fehér, színes vagy dia. A 20 évnél régebben lejárt film esetében adjunk hozzá fél expozíciót. Vagyis nyissunk fél blendét, vagy válasszunk egy fél értékkel hosszabb zársebességet. 40 és 60 év között már egy teljes értéket hozzáadhatunk. 

Orgazmus-közeli élmény lehet ilyen filmhez jutni, főként, ha mondjuk 127-es, papír alapú rollfilm. Persze ha csak egyetlenegy delikát tekercs van a birtokunkban, akkor már csak a bányászköszönés segíthet: Szerencse fel! Ezeknél a két blende ráhagyás valószínűleg működik, de érdemes a körbelövéses metódussal kísérletezni. 

Lejárt fekete-fehér filmeknél ha bizonyosan tudható, hogy helyesen tárolták, és 20 éven belül vagyunk a lejárati idő elmúltához képest, a dobozon feltüntetett érzékenységgel lőjük. Az ennél régebben lejártaknál már itt is a körbelövéses technika működik. ISO 100-as érzékenységnél még itt is maradhatunk a gyári értékek közelében, a kevésbé érzékenyek lassabban öregszenek. 

Helyesen tárolt, vagyis hűvösben tartott ISO 100-as színes filmeknél a gyári értékre exponálva nagy esély van a jó eredményre.

ISO 100 felett azonban már kissé rosszabbul veszik az akadályt, ezeket  érdemes egy blendével túlexponáni, vagyis 200-ast 100-ra lőni, 400-ast pedig 200-ra. Ezeknél a filmeknél már szinte biztos, hogy feltűnik az egyébként élénk színek mellett egy kis színeltolódás, amire akár mondhatjuk azt is: artisztikus. 

Lejárt diafilmnél, mindegy, hogy színes vagy fekete-fehér, hűvösen tároltnál 20 éves korig gyári értéken lőhetjük, 20 éves kor felett csak a blendével való ugrándozás marad. Ha 20 évnél nem régebbi, elég egy fél blendét nyitni, de itt is érdemes készülni egy kis színeltolódásra.

A régi infra érzékenyítésű filmek már alapjáraton kissé fátyolosabbak mint modernkori társaik, ez az idő múlásával csak még jobban kiütközik. 15 év után már-már misztikus alapköd uralkodik rajtuk. Ez azért van, mert még a jól tárolt infrafilmek is érzékenyek a kozmikus sugárzásra, ez nem vicc. 30 évnél régebbiek már használhatatlanok. Ha hozzájutunk egy-egy Kodak Aerochrome-hoz vagy Ektachrome Infrared EIR-hez, amire kevés az esély, talán Kádár koponyája mellett még van egy-egy darab, szóval ezekkel valamivel jobb a helyzet. Ezeknél az infrafényt a színérzékeny rétegek érzékelik, nem úgy működnek, mint az egyéb gyártmányok, nagyjából a diafilmre vonatkozó szabályokat alkalmazhatjuk.

Könnyű dolgunk van, ha tudjuk, honnan származik a filmünk, ismerjük az előéletét. Egy barátom anyukájáé volt. A vaterán vettem Szombathelyről. Az eBayről rendeltem Szingapúrból. Feltételezve, hogy a film valahonnan bolygónk mérsékelt övezetéből származik, talán működhet, ha tíz évenként fél blendét rányitunk. Ha a filmet doboz- és lejárati dátum nélkül szereztük meg, rövid guglizással valószínűleg nagyjából kideríthető az évjárat. Ha melegebb éghajlatról érkezik, akkor is lehet még szerencsénk, túlexponálással talán érdemes még próbálkozni. A keletkező stichet kezeljük úgy, hogy a csoki felszínére kicsapodó kakaóvaj sem befolyásolja élvezeti értékét. Ha üzletből vásároljuk, az jó jel, mert nő az esélye annak, hogy végig megfelelő körülmények között tárolták. Vagy legalább volt légkondi, bár azért az egy-egy blende itt sem árt. De vigyázat, ez is lehet teljes csőd! Mi van, ha kint volt a sienai fotósbolt kirakatában? Mi van ha a fénymásoló fölött volt a polcon? Az autóban talált, vagy a kerti fészerben a nagypapa dolgai között fellelt daraboknál nem lehetünk elég ügyesek. A dolgok persze nehezebbé válnak, ha teljesen ismeretlen eredetű filmbe futunk, de ez nem szabad, hogy megriasszon. 

A régi filmek felhasználásának van még egy műfaja: az itt-ott fellelt, már exponált tekercsek előhívása és a képekre való kedves rácsodálkozás. Ezeknél a filmeknél az eredeti hívások ismerete nagy segítség, de ugyanez vonatkozik a fentebb tárgyalt, még exponálatlan tekercsekre is. A Kodacolorokat és más színes negatívokat 1972-ig C22-ben hívták, akkor váltotta fel a C41. Az ilyen filmek hívására ma is van metódus, köztük olyan is, ami közbeiktat egy fekete fehér állapotot. A Kodak Instamaticjába való 126-os filmeket is csak fekete-fehérként lehet előhívni biztonsággal, legtöbbjük már olyan rossz állapotban van, hogy gépi hívásos C41-el nem érdemes kísérletezni, tönkremegy az emulzió. Agfachrome, Orwochrome, Fotomat és Ektachrome filmeket E-4 ben hívtak, 1977-ig ez volt a diahívó. Az 1976 előtti Kodachrome diákat K12-ben, az 1977 után gyártottakat K14-ben kellett hívni, de sajnos az utolsó ismert hivatalos K14 hívás 2010 december 31-én volt. A K14 ráadásul nem is klasszikus eljárás, a Kodachrome ugyanis technikailag nem is színes film, hanem fekete-fehér, a fekete-fehér rétegekhez adják a színképzőket a hívás során. A cián, sárga és bíbor színezék hozzáadásán kívül még be is kell exponálni három különböző színtartományú fénnyel, és kell még hozzá vas tartalmú speciális halványító is. Hivatalosan tehát a K14 halott, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet az internet legmélyebb bugyraiban sötétkamra alkimistákra akadni, akik mindig tudnak valamit. A legegyszerűbb persze fekete-fehér negatívként előhívni. Ha valahogy valakinél előkerül egy ilyen, mi itt a Főfotóban szívesen segítünk tanáccsal, mit és hogyan érdemes kezdeni vele. Érdemes tudni, hogy a Kodacolorok, Kodakchrome-ok, Verichrome-ok és 3M filmek nagy eséllyel mutatnak még magukból valamit kései hívásnál, akárcsak az Agfák és Agfachrome-ok. A Fuji és Konica filmek nem nagy barátai az évtizedes állásnak, kevesebb esély van elfogadható minőségben előhívni őket. Nincs tehát aranyszabály a lejárt filmek exponálására vonatkozóan. A legjobb tanács, hogy lejárt filmre semmi fontosat, vagy megismételhetetlent ne lőjünk, mert ha nem sikerül, nem éri meg a szívfájdalmat. Márpedig van rá esély, hogy fájni fog.

Ha ennyi baj van vele, miért akarnánk mégis lejárt filmre fényképezni? Nem kellene mégis a Film is not dead mozgalmat filmvásárlással támogatnunk? 

Ahhoz túl sokszor futunk bele hihetetlen sztorikba elveszettnek hitt, aztán megtalált filmkészletekről, amik még simán alkalmasak képek készítésére. Miért ne próbálnánk ki ha egy-egy tekercsre rábukkanunk? Alibinek nem rossz, hogy az exponálógomb minden megnyomása élmény. Ráadásul igaz is.

Ez a dal pedig arról szól, hogy a számunkra kedves emlékek ugyanúgy színeződnek ki bennünk az évek során, ahogy a Kodachrome színezné ki őket.