A világ legmagányosabb kamerái hat hónapig álltak Budapesten, tökéletesen elrejtőzve. Senki nem tudta, hogy a dobozokban az ezüst éppen megadja magát a fénynek, valami olyasmit kirajzolva, ami ott van, de nem úgy és nem akkor. A fél év magányban eltöltött idő különös nyomot hagyott a fényérzékeny felületen. A fényforrás pontforrássá változott, így már képessé vált arra, hogy gravitációs teret alakítson ki, ami ezúttal a nézőt szippantja be. Az utcák néptelenek, a terek üresek, de ez valójában csak illúzió: az ennyire hosszú expozíciós idő elegendő arra, hogy az összes városlakó megforduljon a kamerák előtt, a színhely mégis kihaltnak tűnjön. A képeken különös módon áll az idő, még nem nőtt be mindent a vegetáció, nem kúsznak indák a Szőlő utcai szalagház oldalán, de az emberek már eltűntek, a város mintha mindig is csak díszlet lett volna. A jelen a jövőt mutatja, ahogyan azt az ezüst és a fény akarta. Egyed Péter Napnapló című kiállítása a Főfotóban február másodikától
