Polaroid sztori II.rész
2007 Szeptember 27. reggel 9 óra A Petters vállalat irodaháza, Minnetonka, Minnesota
Fekete SUV-okból álló konvoj fékez csikorogva a Petters vállalat székhelyének bejáratánál. Az autókból az FBI és a Postafelügyelet ügynökei ugrálnak ki és sietős léptekkel beveszik az irodaházat. A meglepett dolgozókat a kávézóba terelik, az ügyvédeket és pénzügyeseket külön helységekbe vezetik. Egyeseket azonnal kihallgatnak a saját irodájukban, a számítógépeket, merevlemezeket bedobozolják és a kint várakozó autóikba hordják. Ezzel egy időben a minnesotai Wayzatában Thomas J. Petters tóparti házát is megszállják, és a Las vegasi szállodán is rajtaütnek, ahol Petters éppen szerencsejátékkal múlatja az időt. Kihallgatják, de nem tartják fogva. Október 3-ra gyűlik össze elegendő bizonyíték ahhoz, hogy letartóztathassák. Postai és banki csalással, pénzmosással és az igazságszolgáltatás akadályozásával vádolják. Három év múlva 50 év börtönre ítélik 3,65 milliárd dolláros pilótajáték szervezéséért. A Twin Cities Business magazin szerint ez volt Minnesota történelmének legnagyobb fehérgalléros bűncselekménye, és a harmadik legnagyobb pilóta-játék az Egyesült Államokban. Thomas J. Petters ekkoriban a Polaroid tulajdonosa volt.
2002-ben vásárolta meg a céget, amely akkor éppen csődvédelmet kért maga ellen, kifogytak az erőből, a tévútnak bizonyult találmányok és a digitális korszakban való túlélés teljesen kimerítette a tartalékaikat. Petters 426 miliió dollárt fizetett a Polaroidért, de utólag már látható, hogy nem a cég életerejének helyreállítása volt a célja. Sokkal inkább befektetők toborzására, majd pénzük eltüntetésére látta alkalmasnak az akkor még értékkel bíró márkát. A vállalat az elmúlt évek fiaskói után is bőven képviselt értéket, nem csak a találmányok és eljárások szabadalmaival, hanem az óriási fotógyűjtemény okán is. A kollekció elképesztően értékes volt, mert az Ansel Adams-i időszak csak a kezdet volt
A hatvanas években már európába is exportálták művészeket támogató programot, így került a képbe Sarah Moon és Helmut Newton is. A 16000 fotóból álló gyűjtemény cégről való leválasztására néhány megszállott és lelkes kurátor külön programot dolgozott ki, átlátva a helyzetet és menteni próbálva a menthetőt. Ezt persze mindjárt együttérzőbben szemléljük, ha vetünk egy pillantást a megmentendő művek szerzőinek listájára: André Kertész, Walker Evans, Stephen Shore, Robert Mapplethorpe, David Hockney és persze Andy Warhol. Warhol volt, akinek polaroid sorozatai még a kortársaitól is különböznek, egyszerűen annyira ráérzett a technikára, hogy még mennyiségi céllal készített képeiben is ott Factory lenyomata, a kócos csillogás. A korszak is hozzátesz ehhez: a hetvenes évek dzsentrifikálódás előtti koszlott New Yorkjának hírességei szerepelnek a képeken: Debbie Harry, Jean-Michel Basquiat, Grace Jones és társaik. Az összetartó erő a kisértetiesen hasonló kompozíció és expozíció, amelyeknek egyetlen eredője van: A Polaroid Big Shot kamera.
A Big Shot a Polaroid legfurcsább kinézetű gépe, 1971-ben dobták piacra, és kizárólag portréfotózásra volt alkalmas, fix fókusztávolsága miatt. Nem volt mozgatható élességállítási rendszere, az élességet a fotósnak kellett megtalálnia a keresőben, ez pedig csak úgy volt lehetséges, ha kissé előre-hátra mozgott hajlongva a kamerával. Erre a furcsa mozgásra született a kifejezés: Big Shot Shuffle, magyarul Big Shot toporgás. Polaroid 100-as filmmel működött, a a kép vékony fehér kerete, a képkivágás és a vaku előtti speciális diffúzorral megszórt fény miatt nagyon hasonlónak tűnnek a Big Shottal készült képek. Amikor '73-ban kivonták a forgalomból, a legenda szerint Warhol az összes Union Square környéki fotósboltból felvásárolta a maradék készletet. Nem tudjuk mennyit vett, mindenesetre egy kamera 19 dollár és 99 cent volt. 1973-ra aztán Warhol és mások is új játékszert kaptak, megjelent a forradalminak számító SX-70. Ez volt Edwin Land álma: végre nem volt papírszemét, csak a kép maga. Sikerült 17 réteget elrejteni az alig 2 mm-vastagságú papíron, már nem kellett lehúzható hordozó. Igazi all in one, a Polaroid addigi csúcsterméke. Ezzel jelent meg először a négyzetes képforma, amire aztán az Instagram nagyban épített. A Polaroid utáni kereslet felrobbant az SX-70 piacra dobása után. Megjelenése fontos volt a fogyasztók számára, a művészek pedig úgy tekintettek rá, mint manipulálható, kreatív anyagra és a technikai határokat feszegették. Kollázsokat, szelfiket készítettek, beavatkoztak a hívási folyamatba, belefestettek, megkarcolták. 1979-ben külön könyvet is kiadtak SX-70 Art címmel. Magyar vonatkozás, hogy a művészeket támogató program keretében André Kertész is SX-70-el dolgozott. Wim Wenders filmrendező, akinek Polaroidjait évtizedekkel később a fél világ csodálattal bámulja, 1972-ben érkezett New Yorkba. Az SX70-re technológiai csodaként emlékszik, ma már csak azt bánja, hogy Dennis Hopper SX-70-es szelfijeit az Amerikai barátból nem tartotta meg. Andrej Tarkovszkij is ilyen kamerával készítette híres polaroidjait. A céget nem túl jól érintő első mellényúlások már az SX-70 kapcsán jelentkeztek.
A marketingeseket megszédítették az eladások, még egy kis pénzt be lehetne zsebelni egy egyszerűbb modellel, ami megfizethetőbb - gondolták. Így született a Model 3, ami kinézetre SX-70, csakhogy egyáltalán nem az. SLR-nek tetteti magát külsőleg, de valójában primitív szerkezet. Ára ellenére bukás lett, hiszen pont az eredeti gép nagyszerűségét nem hordozza magában. Az igazi SX-70 sikerét a Kodak is megirigyelte. Csoda, hogy nem horgadt fel bennük előbb a lelkesedés, hiszen 1963-tól 69-ig ők gyárották a Polaroid filmjeinek negatív alapját, vagyis tisztában voltak a technológiával. A folyamat egyetlenegy papírlapba integrálása még nem sikerült nekik, szerencséjükre, de lehet, hogy inkább szerencsétlenségükre. AZ SX-70 megjelenésekor észbekaptak, hiába voltak túl már pár szűkkörű bemutatón a saját packfilmjükkel, rájöttek, hogy korszerűtlennek fognak tűnni, ha nem a minden egyben rendszerrel rukkolnak elő.1976-ra készültek el vele, és nem voltak buták, tudták, hogy különbözniük kell a polaroid technikától, ha nem akarják kivívni a Polaroid haragját. Kihagyták a tükörrendszert a kamerából, a papír hátulja kapta a megvilágítást, matt volt a kép felülete és az elem nem a filmcsomagba volt építve. Ez azonban édeskevésnek bizonyult: a Polaroid még abban az évben perre ment, 10 szabadalmuk megsértésével vádolva a Kodakot. A per majdnem tíz évig húzódott, az ítélet a Polaroidnak kedvezett. A Kodak fellebbezett, de elutasították és azonnal életbe léptették a instant technológiát használó kameráik és filmjeik gyártását tiltó végzést. A kereset szerint az évek alatt, míg a Kodak illegálisan használta az instant technológiát, a Polaroid 12 milliárd dollár veszteséget szenvedett, ebben persze benne volt az elmaradt haszon is. Óriási összeg volt, az addigi történelem legnagyobb cégek közötti kártérítési összege, csoda lett volna, ha teljes mértékben megítélik. 1991-ben aztán megszületett a döntés, a Kodaknak kamatokkal együtt horrorisztikus 925 millió dollárt kellett fizetnie a Polaroidnak. Az egyezség részeként a Kodaknak még kártérítést is kellett nyújtania azoknak az ügyfeleknek, akik 1976 és 1986 között megvásárolták bármelyik instant fényképezőgépüket, és többé nem tudtak azokhoz filmeket beszerezni. Többek között a Kodak EK 160 EF-et, a Kodamatic-ot, a Colorburst-öt és a Kodak Trimprintet vásárlók remélhettek kompenzációt.
A tulajdonosoknak csak regisztrálni kellett, majd lefeszegetni a kamera előlapjáról a márkajelzést, és azt egy borítékban visszaküldeni, a Kodak pedig visszautalta nekik a gép árát. A Kodaknak azonban sikerült talpra állnia a Polaroidtól elszenvedett hatalmas gyomros után, és hagyományos filmnyersanyag értékesítésükkel visszanyerték erejüket. Nagy legyőzőjük már nem volt ilyen szerencsés, a hatalmas kártérítési összeg kevés volt az életben maradáshoz, a bajok régebben kezdődtek.
1976-ban jelent meg a One Step, amely egyenesági felmenője a Főfotóban vadonatújan is kapható OneStep 2-nek. Talán nincs is kamera ami jobban reprezántálná az analóg fotózáson belüli instant világot. A OneStep az USA-ban 4 éven keresztül vezette az eladási listákat, még Magyarországra is sok jutott belőle, bár az igazi lakossági kamerává itthon a 600-as sorozat tagjai váltak. Ma már popkulturális ikon, a kreativitás és önkifejezés egyik jelképe. Utódja kinézetre némileg hasonlít hozzá, ahhoz mindenestre eléggé, hogy az analóg instant világhoz való csatlakozásra csábítson.
Talán a OneStep sikere miatt, talán másért, a Polaroidnál elhitték, hogy nekik mindent lehet, bármit el tudnak adni. 77-ben piacra dobták a Polavision kamerát amely 2 és fél perces mozgófilmeket készített, instant hívódótt elő a kazettában, és egy erre a célra fejlesztett házimozi rendszeren lehetett lejátszani. Igazi mérnöki csoda volt, a kazetta például egy lencsét rejtett, amely projektorként szolgált a lejátszódobozba helyezve. Hang nélküli film volt és bár volt varázsa, a Super 8 már régen ott volt, hangsávval együtt, ráadásul a videó is ott figyelt a sarkon.
A forgalmazás rövid ideig tartó, hatalmas veszteségeket okozó óriási kudarc volt. 70 millió dollárba került a kis kaland, Edwin Land a Polavisionnel úgy látszik nem látta előre a jövőt. Két év múlva le is mondott az elnöki tisztségről. 1978-ban a profi fotósok felé nyitottak a 600 és 600SE sorozattal. Mamiya lencsével látták el a gépet, amely a 669-es vagy 667-es filmmel működött. Kifinomult szerkezet volt, az instant technológia miatt persze limitált tudással. 1981-ben érkeztek a 600-as sorozat póriasabb gépei, amelyeket elérhető áruk és a megszokások miatt még sokan vásároltak.Ekkorra már boldog-boldogtalan polaroidozott, sokaknak valódi munkaeszköze lett, rendőrök, orvosok, sminkesek nem létezhettek polaroid nélkül. A cég azt hitte, hogy az instant világban annak idején betöltött úttörő szerepe és egyeduralma a piacon elegendő muníciót ad ahhoz, hogy továbbra is irányt mutassanak. Nem így volt. A Polachrome, a PolaPan és a PolaBlue technológiák hasznot már nem tudtak hozni, használatuk nehézkes volt, 35 mm-es fordítós filmek voltak, külön előhívószerkezettel és változó minőségű végeredménnyel. 1986-ban még jött a Spectra rendszer, de viszonylagos sikere már nem tudta elnyomni az összedőlni készülő építmény egyre nagyobb reccsenéseit. A Spectra minőségi áru volt, rendesen összerakva, és a nagyobb képméret miatt sokkal jobb minőségű képet készített, mint olcsóbb társai. A nagyobb méret és a téglalap forma azonban zavarta azokat, akik addig a négyzetformátumban gondolkodtak. Az SX-70 mívessége már a múlté volt, a pénzhiány miatt egyre műanyagabb termékek születtek, az Impulse is csak kinézetében komoly.
Ekkor ugyan beesett az óriási összegű kártérítés, de addigra a tévútnak bizonyult technológiák és az egy helyben toporgás megroppantották a céget. A világ robogott és ők ott maradtak állva, érezték, hogy nyitniuk kell új formátumok felé. A Fujinak ez volt az óriási szerencséje. A videókorszak hajnalán elég erősek voltak mágneses technológiában, a Polaroid pedig a videokazetta elterjedésével ebben látta a jövőt. Olyannyira érdekelte a céget a mágneses adathordozó, hogy hajlandó volt a Fuji instant rendszerének terjedése felett szemet hunyni. Pedig akkor az már javában folyt a surranópályán, Fotorama néven '81 óta forgalmazták kameráikat és filmjeiket, főként otthon és Ausztráliában. Érthető okokból szóba sem jöhetett, hogy Észak Amerikában is kijöjjenek a fényre. A Fotorama sorozat gépei alapvetően Kodak koppintások voltak, eleinte még a filmek is kompatibilisek voltak. A Polaroid egy kicsit elnézőbb volt a Fujival, mint annak idején a Kodakkal, még a saját technológiájához is hozzáférést engedett, annyira kellett neki a MagMedia nevű cég. A Fuji immáron nyugodtan tehette be lábát az Instant piacra, de ezzel nem elégedett meg, saját fejlesztésekbe fogtak, és nem haladtak rosszul. A Polaroid egy darabig még ellenállt, aztán megtört: az első Instaxokat még közösen dobták piacra, attól függően, hol jártak le éppen a Polaroid kizárólagos jogai. A Polaroid 300-as, amely még ma is kapható, Instax filmmel működik, szép emléket állítva a hőskorszaknak és a szabadalmak körüli csatározásoknak. Ha a Polaroid leállt egy film gyártásával, a Fuji próbálta helyettesíteni azt, a 669 és 667-esek helyett jelent meg az FPC100 és az FP3000, volt is rá kereslet.
2008-ban aztán a Polaroid végleges leállásával a Fuji egyedül maradt a piacon, és az Instax sorozattal üzletileg akkorát gurított, mint azóta kevesen a fotótörténelemben. A profiknak szánt, Polaroid gépekkel kompatibilis filmek gyártását abbahagyták, minek is csinálnák, az Instaxból szépen eléldegélnek. Pettersék közben 3 évre odaadták a márkanevet egy digitális gépek és szórakoztatóelektronikai berendezéseket gyártó vállalatnak, 2005-ben pedig a megmaradt termékeik gyártását kiszervezték Kínába.
A Flextronics csak két évig gyárthatta a gépeket, 2007-ben nemcsak a kamerák gyártásának megszüntetését jelentették be hivatalosan, hanem a filmgyártásét is.
Ám ekkor feltűnt a színen Doc Flaps, vagyis Florian Kaps, osztrák üzletember. Herr Kaps társaival még abban az évben ajánlatot tett a cég európai gyártóberendezéseire, és Hollandiában óriási munkába kezdett: újra instant filmet gyártottak. A vállalkozást lehetetlennek tűnő volta miatt The Impossible Projectnek nevezte el, ahogyan az innen kikerülő filmeket is.
Túl szép is lett volna, ha Enschedében csak meg kell nyomni a munka kezdetét jelző kürtöt, a vegyszereket pedig összekeverni és temperálni, felvinni a papírra és kiszállítani a boltokba. Erre már nem volt lehetőség, Kapséknak a totális újrakezdés maradt, mert a gépek részei voltak az üzletnek, de a szellemi know-how nem.
Saját technológiát kellett kikísérletezniük, de végül összeállt a termék. A Polaroidot használók úgy nyilatkoztak róla, hogy szarnak szar, de legalább valami, amit az elárvult gépekbe lehet tölteni. A vállalat utat talált az instant film rajongóihoz és megpiszkálta az addig csak a digitális fotózást ismerők ösztöneit is. Kaps érdeme azonban nemcsak a filmgyártás újraindítása, ő volt az, aki 2010-ben 4500 képet megszerzett a Polaroid gyűjteményből, és a bécsi Westlicht múzeumban helyet is talált neki.
Az akvizíció része volt a Polaroid gyűjtemény megmentésének. A gyűjtemény egy másik részét a Sotheby's elárverezte, a befolyó összeg több mint 12 millió dollár volt. A képek harmadik része pedig egy New Yorki gyűjtőhöz került, tehát biztonságban van. <br> Doc Flapsra visszatérve az Impossible vezetősége nem sietett, lassan építkezett. Itt egy továbbfejlesztett film, ott egy újra kiadott film, amott egy új kamera, emitt egy új kiegészítő, mind mind apró lépések voltak a nagyobb cél eléréséig.
2017 májusában ez már látható eredményt hozott, az Impossible legnagyobb részvényese megszerezte a Polaroid márkát és a szellemi tulajdont. Alig négy hónappal később a Lehetetlen projekt megszűnt, helyére a Polaroid Originals került. Új fényképezőgépet és filmet bocsátottak ki a deal megünneplésére: a Polaroid OneStep 2-est és a frissített I-Type filmet.
Kaps nem nyugszik, mostanában az FPC 100-as Fuji feltámasztásán dolgozik (Polaroid 669), de a Fuji Corporation nem annyira készséges, egyelőre nem kínálják tálcán a termékleírást, úgy döntött hát, kifejleszti saját maga.
A Polaroid titkát sokan próbálták megfejteni. Talán az azonnaliság az, talán a sajátos színek. Talán a közösség érzése, talán a régi és most mégis új technológia varázslatossága. Vagy mindezek együtt. Az biztos, hogy annak idején, amikor a fotó végtelen számban reprodukálhatóvá vált, még távolabb került a képzőművészettől. A Polaroid pedig visszahozta az egyedi, nem reprodukálható tárgy illúzióját. Arról, hogy a Polaroid, vagyis az instant piac leghíresebb szereplője visszatért a vérkeringésbe, majdnem mindenki nagy visszatérésként beszél. Pedig szinte végig itt volt velünk.
